Állatvédőként sokszor ki kell lépnünk a komfort zónánkból. Így történt ez a Kertész utcai kicsik esetében is.

A történet még év elején kezdődött, amikor egy fekete, vad macska befogását, majd ivartalanítását terveztük, ami sajnos nem jött össze. Van olyan eset, amikor a cica ugyan bemegy a csapdába, de annak ajtaja valamiért nem csukódik jól le, ezért az állat kiszabadul.

Ebben az esetben is ez történt, amit mi komoly kudarcként éltünk meg. Ott voltunk, megpróbáltuk, nem sikerült. A macska óvatosabb lett, már nem jött közelebb, nem bújt ki a pincéből, ha meglátott minket, így befogása egy lehetetlen küldetéssel ért fel. Tudtuk, hogy lesznek kölykei, de semmit sem tudtunk tenni.

Ekkor jött a B terv, nevezetesen, hogy a kiscicákat majd akkor kell elválasztanunk az anyától, amikor még kicsik, hogy szocializálni tudjuk őket. Ha nem jó az időpont, akkor a kölykök elvadulnak, és a munkánk is nehezebb lesz. Így nem tehettünk mást, mint vártunk.

Amikor eljött az idő, hálóval, hordozóval és elemlámpával felszerelkezve indultunk megkeresni a kölyköket. A körülmények szörnyűek voltak. A pincében lomok hevertek, a por és a kosz mindent beborított, néhol pedig gyomorforgató bűz terjengett. Úgy gondoltuk, hogy négyen vagyunk, csak elbírunk pár kiscicával. Aztán egyikünk felkiáltott: – Ott van, ott van! –próbáltuk elkapni, azonban a kicsi elszaladt, és bebújt egy ócska deszka alá.

Mi pedig pakoltunk, A-ból B-be rakodtuk a lomot. Meg kell, hogy legyen, de vajon csak egy van? – gondolkodtunk. Aztán a kicsi kiugrott, de mi gyorsabbak voltunk és elkaptuk. De voltak még, így tovább kerestünk. Egy másik részen más színű apró lábak menekültek előlünk, és megint pakolunk tudva, hogy nem adjuk fel, amíg meg nem mentjük mindet. A kijáratot eltorlaszoltuk, mi pedig hálóval a kezünkben újra megkíséreltük a lehetetlent. Nem lehet ügyesebb, aki még embert se látott soha, mint mi.

És igen, jött az újabb megkönnyebbülés, megvolt a következő. Azt hittük nincs több, de pakolunk tovább… hátha. És akkor egyszer csak az egyik zugból kiszalad a harmadik. Mi pedig őt is nyakon csíptük.

Három cicát találtunk, akikből kettő nagyon kicsi, alultáplált és dehidratált volt. Egyikük szeme pedig be is volt gyulladva. Még időben érkeztünk, mert mint kiderült, a mamának már nem volt elég teje, így a kicsik éheztek. Kimenekítésük egészségügyi okokból is indokolt volt. Ha nem találjuk meg őket, akár súlyos szemkárosodás is lehetett volna a következmény, vagy bizony halál.

Nyakig koszosak voltunk, de még egyszer átnéztünk mindent. Aztán hazaérve a ruháink azonnal a mosógépbe kerültek, és bizony a cipőinkre is ráfért a takarítás. A cicák teljes pánikban, a hordozóban egymáshoz bújva várják mi lesz velük. Elég volt benéznünk az ajtón, hogy rémülten fújni kezdjenek. De nyilvánvaló volt, hogy másnap az első utunk az állatorvoshoz vezet majd.

Ők még nem tudták, de nagyon szerencsések voltak! Reggel az állatorvosnál, kaptak féreghajtót, és antibiotikumos szemcseppet, ami gyorsan hatott.

De annak ellenére, hogy mindent átnéztünk, mégis ott motoszkált bennünk a gondolat, hogy nem maradt-e mégis egy kölyök?

A csapatunk elhatározta, hogy egy hét múlva újabb ellenőrzést tartunk. El is telt a hét nap, mi pedig újra átvizsgáltuk a pincét. Semmit sem találtunk, ami megnyugtató érzés volt. Aztán jött a hír, biztos, hogy van még lent kölyök, mert az anyamacskának kevés teje van, és virsli karikákat visz a pincébe.

Nem tétlenkedtünk, ismét odamentünk. Megint nem volt könnyű dolgunk, de igyekeztünk mindent átnézni, nehogy még egyszer elkerülje a figyelmünket, ez a Houdinit is megszégyenítő menekülő bajnok. Aztán egy régi konyhaszekrény félig kihúzott fiókjában egy szőrpamacsra lettünk figyelmesek. Ott volt Négyes. A negyedik testvér, aki az egy hét alatt már teljesen elvadult. Fújt, prüszkölt és támadott. Hálót dobtunk a fiókra, majd némi harc után Négyes végre bekerült a hordozóba.

Sokszor kérdezik, hogy mi az, hogy hiányzik egy szocializációs lépcső?

Ha egy cicakölyköt 4-5-6 hetes kora környékén nem érinti emberi kéz, akkor menekülési reflex alakul ki benne. A félelem, hogy távoltartsa magától az embert, ekkora már olyan erővel dolgozik, hogy akár a cica egész életére is kihathat. Természetesen nem minden macska lesz félős vagy félig vad. Sok függ attól, hogy milyen személyiséggel rendelkezik az adott cica.

Hozott példánk hűen tükrözi ezt a jelenséget. Az első három kölyök, befogásuk után két nappal már hangosan dorombolt, a negyedik pedig a befogást követő első hétben is fújt, menekült. Most már látszik rajta, hogy kezd megbízni az emberben, de még bőven kell neki pár hét, és még akkor sem lehet tudni, hogy mi marad vissza.

A cicák már örökbe fogadhatóak, és várják, hogy nehezen induló életük után, megtalálják az új és remélhetőleg örök családjukat.

 

A cirmos Csisz, aki kisfiú. Bájos, bújós, nagyon kedves és barátságos. Igényli az emberi társaságot, és fajtatársaival a nagy játékot. Szeret vállra mászni, lágyan dorombolva ölben aludni. Igazi ölbemacska lesz belőle.

A fekete  Lotti és a fekete-fehér Bella. Ez a két kislány igen bájos lény. Kedvesek, aranyosak, a dorombolás nagymesterei. Nagyon játékosak, és hihetetlen jól kijönnek egymással. Ezért együtt keresnek gazdit.

És jön Négyes, a kiskandúr. Az ő szocializációja még folyamatban van. A legszembetűnőbb a szépsége. Különös rajzolatú pofija igazán mutatóssá teszi ezt a kiscicát. Felnőtt korára gyönyörű cica lesz belőle. Szeret játszani, a bújócska a kedvence. Testvéreit ugyan nem ismerte fel, de viszonylag korán elkezdett bandázni velük.

A cicák örökbefogadásárásra az adatlapjuk alatt található gomb segítségével van lehetőség: ITT!

 

A mentés